1. rész ~ A döbbenetes hír

*Jade szemszöge*
Sziasztok! Először is bemutatkoznék. A nevem Jade Clark. 17 éves vagyok. Egyszerre vettem két osztályt, hogy a nővéremmel Meggel járhassak egy osztályba aki 18 éves. Az én régi osztálytársaim számomra túl gyerekesek voltak. A pasik is, gyerekesek voltak. Nem bírtam az egész szituációt. A legjobb barátnőim, és akikre mindig számíthatok az Meggie és anya.

*Szombat reggel. 11:47*
-Gyerekek! Felkelés! El kell mondanom valamit! - nyitott be anyu, minket felriasztva édes álmunkból.
-Anyuuu.. te mit keresel itt? Szombat reggel van. Hagyj minket aludni! -húzta fejére Megan a párnáját.
-Hello-hello Meg! Még mindig én szültelek ki téged, és nem fordítva. Hol marad a tisztelet kisasszony?! - most szokásomhoz illően visszaszóltam volna, de még túl fáradt voltam.
-Bocsánat. Na mondd a hírt. Úgy sem tudok visszaaludni, ha valaki felkelt.
-Majd szólj a húgodnak is. Arról van szó, hogy munkát kapott apád Los Angelesben... - mondta anyu elcsuklott hangon.
Ez mind jó, és remek..de aludni szeretnék.
-Igeeeen..és?!
-Mivel, én vagyok apád titkárnője nekem is mennem kell. Titeket pedig nem hagyhatlak itthon egyedül.
Na itt kinyíltak szemeim.
-De, de..Na de anyu! Itt van a nagyi..és mit akarsz most tenni?! - kérdezte Megan fel dúltan.
-Egyszóval?! Költözünk.
-Na azt már nem! - ültem fel, és kijelentettem.
-Hidd csak el. - mondta anyu gúnyos mosollyal.
-De anyu! Itt vannak a barátaim, a suli, minden.. érted?! Minden! - támasztotta homlokát, kidülledt szemekkel, felhúzott szemöldökkel Meggie.
-Tudom, Meg. Tudom. De nincs más esélyünk! Itt az alkalom,hogy amit szeretnétek, az megkapjátok! Sehol máshol nem fizetnek ilyen jól, mint ott! Higgyétek el, mi apuval csak jobbat akarunk nektek!
-De anyu.. muszáj? - néztem rá kiskutya szemekkel.
-Igen Jade, muszáj. Még ma indulunk.
-Hogy mi? - nézett nagyokat Meg.
-Igen.
-Mi lesz a sulival? Az ittenivel... - kérdeztem.
-Tegnap elintéztem mindent. Nyugalom. Már a Los Angelesi lakás, és suli is megvan. Ma beszélek az igazgatóval,hogy hétfőn kezdhessetek.
-Jézus..ez tényleg nem tréfa. - mondtam és grimaszoltam egyet.

-Lányok, szedjétek össze a ruháitokat, és egy órára max legyetek készen. 13:10-kor indulunk a reptérre. 

-Oké.

Beballagtam a fürdőszobába, fogat mostam, felöltöztem a hajamat kontyba fogtam, majd előhalásztam az egyik szekrényből a fekete "nagyi" bőröndömet.  

Az összes, létező ruhámat betettem. Hogy, hogy fért be mind? Egyszerű. Beletömtem. Összegyűrődött?! Kit érdekel. Ki lehet vasalni.
Mindenki elkészült. A búrotokon kívül semmi nem volt a házban. Hiányozni fog ez a hely. Hiányozni fog, a naplemente amit az ablakomból szoktam nézni. Az is amikor több órán át sétáltam a parton egyedül a rossz napjaimon. Amikor, a nehéz korszakomat éltem, és elbújtam az erdőbe mindenki elől. Amikor Meggel a röplabda meccseket néztük a parton, és a bénákon röhögtünk...régi szép pillanatok.
Nehéz lesz itt hagyni a házat is.
Anya, apa és Megan beszálltak a kocsiba. Egy utolsó pillanatot kértem,hogy "elbúcsúzzak" a közös szobánktól, a bútoroktól.
-Viszlát, ágyacska. - simítottam végig az ágy fa keretén. - Szia, polcom. - mondtam, és megveregettem a poros polcot.
Szemeimből, könnycseppek kezdtek potyogni. Iramodtak...

-Viszlát. - mondtam, amikor a kocsi előtt álltam, és integettem egyet az egykori házunknak.
Egy új élet vár!